[10-1]
Egy sötét, szinte teljesen feketébe öltözött hideg éjszaka volt, csak a hó és a hold fénye világította meg a várost ahol Lucyan meglátta a napvilágot. Nemesi család sarja ő, sőt a kicsiny város előjárójának sarja. A város előjárójának legidősebb fia. Komor éjszaka volt, és szeles idő csak süvítet és a fazsaluk csapkodtak odakint az ablakokon. Mindenhol csend uralkodott, csak egy nagy házban volt világosság ahol a kis Lucyan Kargid üvöltve látta meg a nemesi ház díszes szobáját. A szobában csak egy bába volt és egy segítő nő ki segédkezett a szülésben. Odakint a szoba előtt a türelmetlen apa járt föl, s alá. Pipát gyújtott pipa után és csak a hűséges vadászkutyával osztotta meg aggodalmát. A gyermek felsírása után a segítő kihozva a gyermeket megmutatta az apának. Morien Kargid, a elöljáró és egyben a kis Lucyan apja szinte sírt örömében amikor megtudta, hogy fia született. Azon nyomban, gyermekével a kezében lépet be a szobába, de a bába kivette kezéből az első szülött fiút és kitolta az urat a szobából. Megvolt rá az oka, mint kiderült odabent nagy probléma adódott, az elöljáró felesége, nem egy hanem két gyermeknek adott életet, de a második gyermek problémákkal jött a világra. A második gyermek volt Gornakin, kit anyja ugyan megszült, de azon pillanatban az anya meg is halt. A ház gyászba borult, az apa pedig mély depresszióba… Tíz tele már, hogy azon a zord éjszakán a két testvér megszületett. Lucyan, az idősebbik fiú a legjobb iskolákba járt, a legjobb mesterektől tanulta harci tudását és elfek vették körül. Nemesektől tanult és nemesként viselkedett. Míg öccse Gornakin a az istállóban szorgoskodott és lesve tanulta meg a kard forgatását. Lesben járta az erdőt és próbált a sötét, alvilági tudásra szert tenni. Apja gyűlölte, azért mert őt okolta felesége haláláért, ezért a kis Gornakinon így akart bosszút állni.
Lucyan Kargid története:
Lucyan nem értet egyet apjával, de nem is akart vele szembe szállni, de öccsével nagyon jól megvoltak és sokat edzet együtt a két fiú titokban. Lucyant apja pár év után elküldte az elfek vidékére és Golwen, a druida gondjaira bízta, ki elvitte az elfek titokzatos birodalmába és megtanította vele mindazt, amit egy erdei harcosnak tudni kell. Megtanulta az elfek nemesi viselkedését és mindazt, amit tudnia kell egy nemesnek. Lonin, az elfek kószája,s egyben egy lytharin elf, ki képes a farkasok életét élni, megtanította az íj és a kard mesteri forgatására és arra, hogy hogyan tud vele kommunikálni anélkül, hogy szavakat használnának. Lucyan hosszú éveket töltött az elfeknél és nagyon sok ismerősre tett szert. Itt ismerte meg a kis Cherryt, ki oly sok vigaszt nyújtott neki a szomorú pillanatokban. De a kis Lucyan felnőtt lett és mint ilyen nagyon sok viszontagsággal kellett szembe néznie. Háborúba keveredett az elfek oldalán a kentaurok ellen. Itt elvesztette barátját Cherryt, ki azóta sosem látott. Viszont már borzalom is követte életének szálait. Levele érkezett a háborút követően, apjának szolgálói küldték. Apja haldoklott és látni akarta első szülött fiát, apja szerint egyetlen fiát. Lucyan eleget téve apja akaratának hazautazott, hogy láthassa apját halálos ágyán. Bár apja nem hívta Gornakint, de Lucyan titokban futárt küldetett utána, apja tudta nélkül. Az apa meghalt és Lucyan kellő tisztelettel el is temettette a családi kriptába anyja mellé. A temetésen fura dolog történt. Egy farkas látogatott el a temetési szertartás alatt és végig Lucyant figyelte. Amint lezajlott a szertartás a farkas ott maradt a domb tetején és megvárta míg a férfi közelít felé. Lucyan a kíváncsiságtól vezérelve közelebb merészkedik a farkashoz, de az vicsorogva mordul rá és eltűnik az erdőben. A férfi úgy dönt, hogy megkeresi testvérét és most már vele is marad. Utazása során többször felbukkan a hímfarkas, míg egy éjszaka a tábortűznél egy medve támad a magányos kószára. Egy éjjel a tábortűznél az ordas megáll vele szemben és vicsorogva, habzó szájjal néz rá. Lucyan megdöbbenten figyeli, de a vad megindul felé, de meglepetésére átugrik fölötte és vad harc dúl a háta mögött. Megfordulva egy medve és az ordas harcát látja, az ordas őt mentette amikor a medvének ugrott. Lucyan felkapva kardját a medvét ledöfi, de késő, a hímfarkas megsérült és pihegve fekszik a földön. Lucyan kihasználva csekély gyógyító tudását segít a farkason és Galaf névre kereszteli, mely az elfek egyik nyelvjárásában farkast jelent. Így lesz az, hogy Lucyan Kargid és Galaf a hófehér hímfarkas társak lesznek és elérik Thrillion világának Távolrév nevű városát.
Gornakin Kargid története:
Bár bátyának az elfek nemes fegyveroktatási út jutott, neki pedig egy teljesen más sorsot szánt apja. Amint Lucyant elutazott az elfek nemes földjére, apja Gornakint kidobta az utcára. Alig tízen négy telet megélve a kis Gornakin Távolrév utcáira vetülve keresi meg mindennapi betevőjét. Lop, csal és kódul, ezek a dolgok azok melyek mindennapjait kitöltik. Szinte alig tud enni és a sanyarú gyermekkort, csak az tetézi, hogy az utcai zsebesek őt szintúgy kisemmizik. Kevés az a pénz, amit meg tud szerezni, de azt is elveszik tőle a felnőttek. Megtanulja hát megvédeni magát, és elhatározza, hogy nem fog kegyelmezni senkinek és bármi kicsi legyen is az, amit ellop, azt megvédi. Szert tesz egy nagyon rozsdás pengére és egy kicsi kis barlangra Rév közelében ahová befészkeli magát. Ez lesz éveken keresztül az ő kis búvóhelye ahová szépen felhalmozza kicsiny vagyonát és itt kedvére gyakorolhatja azt a harctudást melyet, még bátya tanított neki titokban a birtok közeli erdőben. Évének húszadik telén beül egy fogadóba, név szerint a révi Kevinnbe, hogy egy lovag meghívja vacsorára, Gornakin eredeti célja az volt, hogy meglopja a nemest, de az megszánva őt, szobát bérelt neki és ételt, italt. Így Gornakinnak nem volt szíve a lopáshoz. Pár nap múlva megismerte kedvesét ugyan ezen fogadóban. Tirinwevel. Gornakin eközben a Farkasok Testvérisége nevű fejvadász klán tagjai közé szegődik és megtörténik kiképzése. A tolvaj fiúból, félelmetes vadász nevelnek, a klánba követi szerelme is, de egy ostrom folytán kedvesével megszöknek a klánból és ismét Rév utcájára kerülnek. Három esztendő, ennyi telt el mióta Gornakin elhagyta a Farkasokat és három hónapja annak, hogy nem hallott feleségéről. A menedékből eltűnt éppen akkor amikor hírekkel érkezett vissza, megtalálta bátyát Lucyant, ki közben vezér lett egy klánban, minek Azog harcosai a neve és őt felkérte, mint mentor és harcosokat kellene kiképezzen. A feleség eltűnését mégy keserűség követte és boldog Gornakinból egy nagyon komor két lábon járó kegyetlen harcos bújt elő, ki nem adta fel feleségének felkutatását. |
Cloude Sorel karaktertörténet
*Messzi tájakon született.. Folyóvölgyön – Limarion városában.. Gyönyörű táj még a gonosz lelkek vérszomjas szemeiben is.. Északról magas dombok és hegyek választották el ahová amint első csínytevéseit megkezdte, azon nyomban felkapaszkodott és rálelt egy titkos kis paradicsomra.. Szüleit elviselhetetlen aggódás tépte örökké, ahányszor a fiúk útnak eredt felbolygatni a város népét és völgyeit.. Apja Shoram Sorel volt, dicső harcosa Folyóvölgy népének.. Édesanyja Tissah Yahet pedig egy szépséges elf gyógyító volt.. Fiúk szinte minden jó tulajdonságukat, szabadságukat örökölte.. Talán ez volt a legnagyobb kihívás mindenki számára.. Egyszerűen nem lehetett gátat szabni kíváncsiságának, tettrekészségének, így apja végül döntésre jutott.. „Ideje elkezdeni a kitanítását és egy jó mester kezei alá küldeni.”.. Sakhbar az középkorú elf férfi tanította ki a harci tudományok és stratégiák használatára.. –A győzelemhez nem elég az erő és a fegyver.. Szív és tiszta tudat nélkül mit sem ér az egész.. Úgy hadonászol a karjaiddal mintha legyet kergetnél.. Így csak a fejedet veszik..- Mormogta vészjóslóan a fiatal Cloudenak ellentmondást nem tűrően.. Tizenöt esztendőn keresztül tanította az ifjút.. Nem számított se nyár, se tél.. Sem semmilyen dühöngő csapás amivel a szeszéjes természet korbácsolta bőrüket.. Kemény kézzel, szigorúan fogta mindig, de úgy megszerette mintha a saját fia lenne.. Végül erős és kitartó harcos vált belőle, de kalandvágyát titokban megőrizte.. Újra és újra felkapaszkodott a magas dombok sűrű erdejébe, hogy elmerengjen gondolataiban kis paradicsomának tiszta tavánál.. De egyszer váratlan dolog történt…. Apró neszezést hallott, mire a növényzet közé vetette magát és csak leselkedve figyelte ki lehet az aki ismeri, vagy netán felfedezi a helyet.. Elképedve dermedt meg egy szemvillanás alatt amint előlépett egy ismeretlen lány az erdő csendes homályából.. Egy másik falu szülötteként, ismeretlenül.. A holdfény varázslatosan ölelte körül alakját ahogy a tó partjára lépve a csillagok cinkos mosolyában fürdőzött… Könnyedén gázolt a hullámokba kecses lépteivel habkönnyű, szinte a fényben áttetsző hosszú ruhájában.. De csak karcsú derekáig hagyta érinteni magát a pimasz vízcseppek hadának, majd mégis elmerült néhány pillanatra mi örökkévalóságnak tűnt.. Cloude nagyokat nyelt.. Lábai megremegtek.. Ajkain szűni nem akaró szárazságot érzett, míg ujjai segélykérően kapaszkodtak egy ágba.. Még sosem látott hasonló csodát, így azonnal beleszeretett.. A növényzet egyre zavaróbb volt számára ahogy ide oda kapkodva tekintetét kereste a lányt.. Felbátorodva húzta félre a bozótos leveleit és ekkor bukkant fel ismét.. Rakoncátlan sellőként emelkedett fel a hullámok közül hosszú barna haját hátralódítva.. Karcsú alakjára tapadt könnyű ruhája kiemelve minden szépségét a leselkedő ifjúnak.. Szíve összeszorult a látványra.. Zilálva kapkodott levegő után, hiszen az ismeretlen szépség az első lány akit így láthat.. Lábai elzsibbadtak, talán a látványtól.. Ki tudja.. Minden porcikája reszket.. Nem érti mi van vele, de az elkövetkező röpke pillanat mindent elsöprően hat rá.. A lány megrázza hosszú tincseit és finom ujjai ráfognak összeráncolódott ruhájára.. Lassan simul végig nőies alakján hogy felszabadítva magát felfedje bájait.. –Te jó ég..- Robban ki ajkai mögül néhány szó, miközben felemelkedne, de bevágja fejét és feljajdulva hátraesik a puha fűbe…. Hát lebukott és a lány bár vidáman kuncogva, de maga elé kapja ázott ruháját… Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok voltak, de a sors mást tartogatott számukra.. Elválasztotta őket egymástól a nagy háború és soha többé nem találta meg, de nevét lelke mélyére zárta.. Eveny Vilora….. Egyetlen igaz szerelme nélkül nem érezte az életét.. Nem volt többé maradása otthonában, így elbúcsúzott szeretteitől és útnak indult.. Sokáig akarata ellenére, szíve szavát követve a lány nyomait kereste, de az idő gyors szárnyakon múlt el és a férfivá cseperedett Cloude nem lelte meg a lányt.. Kósza vándorként bolyongott mindenfelé a világban.. Volt bátor Lovag.. Hadvezér és fejvadász.. De sosem maradt meg sokáig egyetlen helyen.. Tovább húzta előre az élet és a kíváncsisága mi sosem merült el a feledés homályában.. Végül utolsó seregét egy hatalmas Mágustoronynak vezette, de a szörnyű veszteség ellenére csellel elérte a mágust és végzett vele.. A maradék csapatot szélnek eresztve a vár tornyába vetette be magát hosszú évek múltán először.. Egy kis ideig úgy tűnt letelepedett.. Hasonló kalandoroknak, vándoroknak vagy csak megfáradt testű különböző lényeknek adott ideiglenes szállást.. Sosem tűnt veszélyesnek mégsem kockáztatta meg senki fia, hogy türelmét próbára tegye.. Az ismeretlen kalandor sok meglepetést tartogatott, de csak azok érhették el akik túl kíváncsiak voltak ahhoz hogy fölöslegesnek tűnő fecsegésre adják a fejük mint ahogyan ő maga is tette szinte mindig.. Minél tovább marad a magányos toronyban, egyre inkább terjedt a hír, hogy a Mágust megölte egy vándor és bevetette magát a magányos toronyba.. Hamarosan rablók, tolvajok, vagyonéhes gyilkosok próbálkoztak az életére törni a mágus kincseire áhítozva.. Ezáltal vált a Torony a gonosz lelkek csapdájává, de a kincs Cloudet cseppet sem foglalkoztatta.. Magányát az arra tévedt titkokra és kalandra vágyódó nők csillapították, de a csábítás tudományát gyakorló nők nem volt akkora hatással vérére mint azok kik őszintén kimutatták valójuk.. Végül az elszánt gyilkosok gyülekezete, hordába verődve lepték meg az éjszakában és véget vetettek a magányos időnek.. Nagy csata dúlt a túlerővel szemben.. Elkapták és megtépázták erejét, testét mint a dögkeselyűk kik a holtak szagára gyűltek, mégsem tudtak végezni vele….elmenekült és bevetette magát az erdő sűrűjébe.. Egész éjszaka megállás nélkül loholt előre botladozva, kimerülten, sebekkel a testén.. A csillagok utolsó fényes ragyogásai voltak az utolsó képek miket gondolataiba zárt míg eljő a nappali fény és csiklandozva bőrét ébresztette a harmatos fűben.. Esett.. Ködfátylas permet fedte el az eget és a tájat a lassan felnyíló kék szempár elől, de útnak indult bár nem ismert sem élőt sem holtat ki segíthette volna.. Végül egy szekérnyomokkal tarkított útra vetette a sors keze.. Halvány reménysugár csillant fel előtte.. Tudatlanul vonszolta előre csupán akaratereje.. Szemei egyre elszántabban sulykolták le pilláit.. Homályba vesző pillantásai egy városba vezérelték és egy útra minek vége nem akart elérkezni.. Barna ingét és nadrágját megviselték a történtek mint ahogyan testét, arcát is.. Itt-ott tépetten, kilyuggatva sejtették éppen csak gyógyult sérüléseit harcoktól edzett alkatát, míg két elf rövid kardja erőtlenül csapkodta lábait.. Utolsó erejét felőrölve ért el egy a pillanatban mentsvárként szolgáló vaskaput, hogy ujjai meredten, görcsösen kapaszkodjanak belé, míg a birtok tulajdonosa rá nem talál..* -Kérem….segítsenek.. *Hangja fuldoklóéhoz volt hasonlatos és szinte fel sem figyelt a közeledő alak halk, lassan csoszogó lépteire.. A kíméletlen gyengeség már térdre kényszerítette, így emelte fel tekintetét utoljára egy elmosódott alak felé nyögdécselő szavait hallatva..* -Kérem…segítsen… *Halk szavak, suttogóak és erőtlenek, majd egy pillanat alatt a sötétbe vesznek.. Már nem lát és szinte nem is hall csak szófoszlányokra motyog érthetetlenül míg végül elveszíti eszméletét…. Nem tudja mennyi idő múlt el csöndesen, mire újra önként mozdul és nyílnak fel résnyire a kéklő íriszek.. Nem emlékszik hogyan került ide hol lassú ébredésbe kezdett, de nyugtató fények és szokatlan kényelem fogadta tudatát.. Ajkai kiszáradtak.. Szomjúság csalja elő nyelvét ajkaira ahogy körbepillant, majd újra elszenderül.. Érthetetlenül kellemes álmot lát.. Evenyt látja újra mi egyszerre félelmetes és csodálatos.. Folyton kacérkodik vele mint most is, talán utoljára.. De álmában lehunyja szemeit.. A lány finom ujjai érintik bőrét hogy játékos csintalansággal taszigálja odébb a férfit.. Apró félmosoly húzódik szája sarkába, miközben kezét a lány kezére csúsztatja gyengéden, majd lassan felnyílnak szemei.. Első pillanatában mintha még most is álmot látna.. Egy gyönyörű nő hajol közel és suttog felé, de még nem figyeli a szavak jelentését.. Mikor ráemeli fénylő tekintetét a kedves nőre hirtelen megdöbbenés rajzol ráncokat homlokára… Semmihez sem volt fogható jelenség volt.. Az ablakon beszűrődő aranyló napsugarak ragyogták körbe a alakját, arcát.. Úgy érezte egy angyalra talált ezen a helyen… Attól a naptól fogva feledhetetlen napokat töltött a villában a nő társaságát élvezve alkonyattól pirkadatig boldogan. Hosszú időt töltöttek együtt, de végül egy rejtélyes napon a nő eltűnt. Csak az idős szolgálótól hallott felőle, de ő sem tudta pontosan hová tűnt el hirtelen.. Néhány jel mutatott arra, hogy visszatért a messzi birtokára egyedül.. Talán gyászolni, hogy végül visszatérjen a gyönyörű természethez… Napokat töltött egyedül a szolgákkal, de a nő nem tért vissza, így nem volt tovább maradása. Elhagyta a villát és a nőt többé egyszer sem látta.. Könnyű zsákjával újra útra kelt a városban, az erdőkben de nem volt nyugodalma. Az emlékek hajtották előre útján, míg végül megtorpant és nem bolyongott tovább. Nem tudja már hogyan és mikor de egy klán híre jutott a fülébe. Kíváncsisága hajtotta előre hogy felkeresse és jelentkezzen náluk.. Azog Harcosainál…* |
Atharik Umiram karaktertörténet
*Az éjszakában csak a hold nyújtja a halvány árnyékát egy elveszett, üres lelkű ifjúnak. Hosszú fekete haját fekete szemébe fújja a szél, szeme mégsem rebben. Tekintete most nem az elé terülő Ötbánya városát látja, hanem a múlt lidércnyomása pereg le előtte újra és újra, mint már oly sokszor útja során. Atharik Umiram egyszerű falubeliként élt. 3 nappal ezelőttig... Szokásos alkonyat volt, a falu körül húzódó kezdetleges fapalánk mellett csak kevés őr fürkészte a környező vidéket, senki sem várt támadást. A sors azonban arra fordította egy ork horda útját, és szokatlanul gyorsan, több irányból lerohanták a települést, betörték a palánkot, és a csekély ellenállást felszámolva kifosztották a falut. Atharik semmit nem tehetett, bár apja harcosnak nevelte, ugyanis a sors ezt is másként akarta. Előző éjjel ifjú barátaival keményen ivott, így most öntudatlanul feküdt a házban, s csak az mentette meg, hogy az ő házukat ki sem fosztva felgyújtották, és otthagyták a falut. Mire észbekapott, már csak a vályogfalat kibontva tudott elmenekülni, az ajtó alól ugyanis sűrű füst gomolygott a szobába. Kilépve meglátta a szörnyű pusztulást, édesapja kegyetlenül legyilkolt, és meghurcolt tetemét, és anyja félig megégett testét. Nem hullatott könnyeket. Akart, de nem tudott. Apja arra tanította, hogy soha ne éljen a bosszúnak, mert akkor a lelke meghal, így Atharik nem indult a horda után, öngyilkos küldetésbe, viszont semmilye sem maradt. A falu elpusztult, ahogyan kovácsműhelyük is porrá égett. Ébren várta a reggelt egy félig leégett ház fala mellett, és a történteken gondolkodott. Szemében üresség csillogott, teste élt, de lelke valahol mélyen eltemetve sínylődött, szörnyű kínok miatt. Gondolatai azon jártak, hogy ha felébred, talán megmentheti édesanyját, belül azonban tudta: Az mindkettőjük halálát jelentette volna. Ennek ellenére bűntudatot érzett, őszinte gyűlöletet a gonosz lények iránt, amelyek ezt tették szerett falujával, családjával. A nap első sugaraival egyidőben előkereste még megmaradt felszerelését, a hamuból előkaparta családja megtakarított pénzét, és útnak indult oda, ahol reményt látott: Ötbányába. Most, hogy elérte célját, ismét szörnyű képek pörögnek szeme előtt, és az üresség csillog a szemében. Szólni nem szólt már 3 napja, és úgy érezte, nem is fog tudni. Ha édesapja borzatsztó halála eszébe jutott, sírni akart, de könnyei mindannyiszor elapadtak, mielőtt még sírhatott volna. Ez volt a legszörnyűbb. Nem tudta kiengedni kínját, és keservesen továbbvonszolta magát a város felé. Az őrök nem láttak fenyegetést a szerencsétlenben, így nyugodtan beengedték. Atharik az utcákon bolyongva egy fogadót talált ahova betért megpihenni, és ismét a gondolataiba merült. Körülötte sok ember álldogált a pultnál, és az asztlakokat sokan ülték, ő mégsem figyelt semmire és senkire, csupán gondolataiba merülve bámult maga elé. Hirtelen felkapta a fejét! Harcost hallott? Egy mellette levő asztalnál valaki Azog harcosait emlegette. Kik lehetnek ők? Tovább hallgatva a beszélgetést tudta, hogy céljaik azonosak! A rend és a béke megteremtése, a gonosz üldözése: apja akarata, és tanítása. Útra kelt hát, hogy csatlakozzon remélt új családjához...*
Kinézete:
*Atharik nagy termetével már messziről feltűnik a fürkésző szemeknek, de nem kirívó jelenség. Hosszú, hullámos szőkésbarna haja varkocsba font, kék szemében vidámság csillan. Nyakában apjától kapott ezüstláncon édesanyja halott testéről emlékként vett ezüstgyűrűt hord. Ékszerként még egy régi szerelmétől kapott rézkarkötőt, és egy másik fonott karkötőt visel.Fehér vászoningén zöld, levélmintás tunikát, azon könyékig és combig érő, elől felvágott sodronypáncélt hord. Felső testét gyantával keményített bőr pikkelyvérttel is védi. Vállára vas fibulával összefogva barna alapon sötétebb barna négyzetes gyapjúköpenyt terít. Derekán rézzel kivert öv, azon tölgyfatokban bőrözött markolatú egykezes hosszúkardja pihen. Harcban kétkezes csatabárdot szíjaz a hátára, és kerek, rúnákkal díszített pajzsot is hord magánál. Barna vászonnadrágját barna, kopott bőrcsizmájába tűrve hordja.*
|
Optimus "karaktertörténet"
*Kitárt szárnyakkal közeledő madárra figyelnek fel a klánbirtok polgárai. Még a sokat látott kalandorok is felkapják fejüket, mert a madár szárnycsapásai furcsán bizonytalanok. Evezőtollai, és farka vége mintha megégtek volna, feketén ütnek el a többitől. Csőrét látva többen is felkiáltanak: -Hiszen ez egy holló! –és csodálkozva nézik, amint leszáll a klánépület egy kiugró díszére, majd erőt gyűjtve tovább rebben, egyenesen a tanácsterem ablakának kőszegélyére. Egy megpörzsölődött papírtekercset ejt a párkányra, majd arrébb rebben, és félrehajtott fejjel figyelve kipiheni az út fáradalmait. A tekercsen egy üzenet. *
„Nagyrabecsült Klántagok! Egy fiatal hadsegéd levelét tartjátok kezeitekben. Hű társammal, Arameussal, a hollóval viszi hozzátok. Sajnálom, de tábori körülmények között írtam, elnézést, ha formája kívánnivalót hagyna maga után. Tisztelettel kérem, fogadjátok el egy harcos felvételi kérelmét klánotokba. Nem sokat tapasztaltam még, ezért bevallom, tanulni szeretnék. Vándorlásom alatt sok történetet meghallgattam, majd bevettem magam a könyvtárba. A klánkódexek és klánlapok poros gyűjteményében magkapóan üde szín ütötte meg szemeim, ez volt ráírva Azog Harcosai. Felkerestem öreg barátom, és megmutattam neki a lap másolatát. Ö is bátorított, hogy a klánban tanulhatok, fejlődhetek tovább. Az egyszerű karakterleírás mellett magamról annyit mondhatok, szeretem a tiszta, becsületes harcot, és megvetem az alvilágot. Bemutatkozásom tán kiegészítheti egy kis történetrészlet, ha nem untatlak vele benneteket.”
*A harcos megállt, szemei a távolt fürkészték, mintha egy filmvásznon peregtek volna le előtte a csata képei. Nagyot kortyolt italából, nézte a benne felszálló buborékokat. A pillanatnyi szünetet kihasználva megszólalt a kovács. A szörnyek… Milyenek voltak? –kérdezte, és átkarolta feleségét, aki borzongva melléhúzódott. -Tán a hölgyek miatt nem mondtam eddig sokat róluk, de amennyiben nincs ellenükre… -a tagadó fejrázást látva folytatta. -Dex – egy fiatal harcos kettős íjával megsebzett egy elátkozott óriást. A gólem volt vagy huszonöt láb magas, homloka közepén borzalmas, véres szem forgott, hangja artikulátlan, mint a hegyomlás. Szörnyű átkokat üvöltve támadt megsebzőjére, ami egy újabb, pontos lövéssel beletalált egyetlen szemébe. A szörny fájdalmában felüvöltött, és vakon próbálta eltiporni támadóját. Az ügyesen elsiklott előle, és lövése megint talált. A megsebzett szörny ormótlan mancsait a mellkasából kimeredő vesszőre szorítva, fél térdre rogyott. Dex sorsára hagyta, másik ellenfelet keresve magának, és egy arra keveredett szolga adta meg a kegyelemdöfést a földön vonaglónak. És ekkor, hihetetlen dolog történt. A gólem nyitott szájából tűz csapott ki, és az izzó sárga fény lassan egy lánglény alakját öltötte magára. Kénkőszagú bűzt árasztva ellenfelet keresett, és talált.... Szegény szolgára ráolvadt vértje. Odaugrottam, tudván elbűvölt páncélom megvéd a tűztől. Oldalvágásom talált, de összeégett társamon már nem segíthettem. A kis társaság hölgytagjai borzongva húzódtak közelebb egymáshoz, de a kövér bankár is fehérre váltott, homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek. -A látóhatárt a lemenő nap, a földet harcosok vére festette vörösre. A szörnyek visszavonulóban voltak, és mi nem üldöztük egyelőre őket. Visszatértünk a táborba. –fejezte be a történetet a harcos, és fenékig ürítette az előtte álló kelyhet.*
„Remélem, nem untattalak ezzel a töredékkel benneteket, de úgy érzem jelentkezésemhez, így karakteremhez ez a kis történetrészlet is hozzá tartozik. Velem is történhetett…. Végül kérlek, fogadjátok jó szívvel jelentkezésem. Remélem hollóm, hű barátom kedvező válasszal tér vissza hozzám.”
|
Forrest kinézete, felszerelése
Egy átlagos magasságú ember Forrest, aki a kócos csodabogár hírnévnek örvendhet, hisz egy druida, kovács és még számos egyéb dologhoz is ért. Szinte egész életében vándorolt és több helyen kovácsként is dolgozott, na meg a kócos névre is rászolgált hisz haja mindig százfelé áll. Forrest szinte mindig úti felszerelését viseli, igaz nincs is azon kívül sok más cucca azokon a dolgokon kívül. Ruházata viszonylag egyszerű és könnyű. Egy hosszú földig érő bőrkabátot hord, amin van egy pár zseb kisseb dolgoknak, igaz nem nagyon vannak kihasználva. Ez alatt van kabátján kívüli egyetlen védelme egy keményített bőr mellény, amihez lecsatolható vállvédők is vannak. Ez a mellény főként ütések, és vágások ellen véd, de például a vállvédők úgy vannak elkésztve, hogy szúrásokat is kibírjon. Ezen kívül egy kicsit bő bőrnadrágot hord, amin szintén található egy pár zseb és lábait egy pár kopott de tartós úti bakancs védi, ezen kívül egy inget hord a mellény alatt. De ami számára az egyik leglényegesebb felszerelés darabja az a háti táskája, amiben gyógyító felszerelése, író felszerelése, s ruhái is foglalnak helyet egy kis hálózsákkal együtt, továbbá van nála egy pár szerszám is, amit fel tud használni esetleges felszerelésnek a sérülésnél, ez a kis szerszámos szett egy kis kalapácsot, egy fenő követ és kis fogót tartalmaz. A táskán van még egy pár üres zseb is, amit meg tud tölteni mindenféle dologgal, ételtől kezdve kisfákig...igaz az utóbbit már táskán kívül kell szállítani kifeszítve, lehet csak szállítani. Fegyverzete is egyszerű de effektív, igaz ott vannak neki még a varázslatai, de azt általában csak másodlagos fegyverként használja. Öt fegyvere van, amiből a legfontosabb számára a saját készítésű, Erdő szavának nevezett visszacsapós szablya, amit egy átlagos harcos nehezen tudna kezelni, mivel szinte semmi súlya sincs és a markolata is egyedi kifejlesztésű. Emellett egy kis tőr is található egy az alkarján elrejtet kis tokban, ami egyben egy karvédőként is szolgál, igaz néha több gondot okoz a védelemben, mint jót hisz az a veszély áll fent hogy a támadó fegyvere bele akad a tokba. Emelet két lefele forduló görbe tőrfélét is használ, ami jól jön a védekezésnél, hisz a penge az ujjai felet fordul le, ezeket az övén tarja két tokban. Na meg persze ott van a visszacsapós íja is, amihez egy tegez is tartozik, amit a táskája mellet szintén a hátán tart. Mind emelet van még egy tárasa is, egy szinte teljesen szürke farkasa, akinek csak a hasa fehér, és akit Vadászok szemének neveznek. A Tikkasztó Sivatagban futottak össze egy küldetés alatt.
|
LordBakos karaktertörténet
*Teljes neve Bakos Bálint, a Lord rangot csak később veszi fel. Távolrévben született elszegényedett kisnemesi családba. Apja kovács volt. Már viszonylag korán, 6 évesen került tanítómesteréhez, Yxtushoz. Az apja még születése előtt elkezdte gyűjteni a pénzt, hogy tudja fizetni a mestert. A képzése 12 évig tartott. Megtanult mindent, amire az öreg Yxtus csak megtudta tanítani. 18 évesen a mestere magához hívatta, és a következőket mondta neki: -Fiam, az elmúlt 12 év alatt én megtanítottam mindent, amire az életben szükséged lehet. Készen állsz, hogy kilépj a hátam mögül, és magad boldogulj. Bár a tanulóéveid befejeződtek, még nagyon sokat kell tanulnod. Tessék, fogd ezt az erszényt. Ebben apád az a pénze, amit nekem adott, hogy tanítsalak ki. Vegyél belőle páncélt s egy lovat. Fegyverre nem lesz szükséged, ugyanis apád, titokban készített neked egy kardot, amit az én jóvoltomból egy kis mágia is körülvesz. Most pedig eredj, s jelentkezz Azog harcosaihoz, ha tovább akarod fejleszteni tudásod, akkor ez a klán a legmegfelelőbb számodra. Ezekkel a szavakkal indította útjára, immár Lord Bakost. Bakos első útja, a kovácshoz vitt, ahol vett egy igen drága mithrill inget. Lovat kétnapi keresés után talált csak, de megérte a keresés, egy gyönyörűszép hófehér kancát vett. Miután beszerezte a páncélt és a lovat, beült, mestere és az ő kedvenc helyére, Kevin kocsmájába. Nyugodtan vacsorázik egymagában, mikor egy elég kellemetlen és kötekedő alak, Nichromaker, oda nem megy hozzá és semmi kommentár nélkül a lovát és a felszerelését kezdi el követelni. Bakos megpróbállja lenyugtatni a drowot, kevés sikerrel. A drow felökleli a nyugodtan vacsorázó Bakost. A szituáció pillanatok alatt megy át verekedésbe sőt, harcba. Bár Bakos ügyesen forgatja a kardját, de a drow felülkerekedik rajta. Bakos életét csak a mithrill-inge és az épp időben kiérkező városőrök mentik meg. Bakos szerencsésen nem börtönzik be azonnal, de Nichromakert azonnal négy erős kéz fogja közre és viszi a börtönbe. A drow 6 hónapot kapott. Bár úgytűnt, hogy soha többet nem látja ezt a kellemetlen alakot, Bakos már akkor érezte, hogy még fognak találkozni.*
Kinézete:
Lord Bakos egy fiatal, magas, erős testalkatú ember. Haja színe barna, mely lófarokba van összekötve. Kétkezes kardját, mely mithrillel van kirakva, a balján hordja, páncélként egy mithrill-inget visel. Nyakában egy medalion lóg, melybe a klán címerét vésték. Hófehér kancáját s egyben hűséges társát, Csillagfénynek hívják. Bakos jártas szinte az összes fegyver használatában valamilyen szinten. De kedvenc fegyverneme a közelharc, bár némi mágiát is tud használni, ha úgy adódik. Mindig is a gonosz elleni harcra nevelték, ezért ha démonírtásra van lehetőség, mindig az első sorban van. Okos ember, bár kissé makacs. Sokszor volt már úgy, hogy makacssága sodorta a bajba, de végül leleményessége és kardja segítségével, mindig sikerült kivágnia magát a zűrös helyzetekből.
|
Lillyen karaktertörténet
*Apja nemes ember volt, ki egy vadászaton eltévedt az erdőben. Megsérült, s bolyongásai közben rátalált az erdei elfekre. Ott meggyógyították. De ö beleszeretett egy erdei elf lányba. Tudta udvarába nem vihetné ezért amikor csak tehette meglátogatta. Teltek- múltak az évek s közben lányuk született Lillyen. Az erdei elfek nevelték oktatták a természet az állatok s az élet szeretetére. Egy napon apja elküldte féltestvérét, a nagynénjét látogatóba. Lilly megszerette a kis vadóc lányt. Ott maradt s megpróbálta a kislányán tudását kiegészíteni, hogy egy napon apja bemutathassa s bevezethesse az udvari életbe, tanult etikettet , táncot, történelmet, verseket. De nagynénje oda figyelt az egyéb oktatásokra is. Úgy gondolta egy lánynak meg kell tudnia védeni magát. Ezért megpróbálta az elfek íjász és bot tudománya mellé a kard technikáját is megtanítani a kislánynak.
Mikor eljött a nagykorúságát jelző év megelőző hete, apja érte jött, s elvitte várába anyja , nagynénje is vele tartott. Egész héten készülődtek a nagy napra. Boldog volt hiszen végre együtt látta szüleit, mégha csak tudta ideiglenesen is,Hisz két egymástól eltérő világban éltek, csak a szerelem s a gyermek kötötte össze őket. Mikor eljött a nap nagy mulatságot rendeztek, egész éjjel folyt a vigadalom. Az örök is beálltak a mulatságba, s csak tessék-lássék őrizték a kaput. Hajnalban betörtek az orkok egy fekete csuklyás alak vezette őket, ki a mágiában is jártas lehetett. Apja felültette Nagynénje mellé a lovára s elküldte őket .Ö ott maradt védeni népét házát vagyonát s szeretett asszonyát. Lilly visszavitte öt az erdei elfekhez s sietett vissza bátya segítségére. De már késő volt..... A kastély leégett, az emberek nagy része meghalt vagy elmenekült. Az anyja holtestét is megtalálta, de a bátyjáét nem. Lillyen nem akart az elfeknél maradni s nagynénje után szökött. De a látvány mely fogadta örökre emlékeibe vésődött. Mindent átkutattak de apját nem találták meg. Egy életben maradt szolga szerint elvitték magukkal. S azóta a nagynénjével a világot járják, hogy egy napon talán találkozik még apjával, vagy legalább is tudomást szerez gyilkosáról. Sok helyen megfordultak már s a reménytelenség kezdett elhatalmasodni rajtuk. Mikor Lillyen álmot látott. Álmaiban egy sárkány jelent meg. Amely elhívta öt Azog Harcosai közé. Ö eljött s egy másik családot talált magának. Még ma is útra kell, ha híreket kap nénjétől keresi apját,De itt otthonra talált. Fél arcán a tetoválás apja címerére emlékezteti azt ki ismerte öt. Azért tették mindketten nagynénjével hogy sose felejtsék el, azt hogy honnan jöttek, s emlékként az apjáért.*
|
Caradeas „Baltás” Denír
Williamnek, az Azog Harcosai klán vezérének!
Engedd meg, hogy bemutatkozzak: Caradeas Denir vagyok, de a barátaim, s bajtársaim csak Baltásnak hívnak! Bocsásd meg nekem, hogy levelemmel zavarlak, de hallottam, hogy klánod harcosokat keres. Messze innen, egy kereskedővárosban Etrinasban születtem. Apám a helyi tolvajklán embere volt, így választásom nem lévén, én is az alvilágban kötöttem ki. Egy-két társammal az erdőn keresztül haladó kereskedőket sarcoltuk meg. Cimborámmal, Cartiloval már akkor is csodával figyeltük a városi ünnepek alkalmával felvonuló katonákat, lovagokat. Folyamatosan ott motoszkált a fejünkben a gondolat, hogy mi is egyszer közöttük leszünk. Történt, hogy megbíztak kettőnket, hogy egy nemes fiát tartsuk távol, míg egy házassági ceremónia le nem zajlik. A feladat e részét sikerrel véghez is vittük, viszont megbízóink módosították a tervet; meg kellett volna ölnünk foglyunkat. Erre sem Cartilo, sem Én nem voltunk képesek, így elengedtük az ifjút. Mivel a klán terve miattunk hiúsult meg, nem volt maradásunk a városban. Földönfutók lettünk, s még a családunktól sem búcsúzhattunk el. Egy Manfred von Rickenbocker nevű zsebes is velünk tartott. Igyekeztünk minél több tapasztalatot gyűjteni, így beporoszkáltuk széles e hazát. A hosszú út során, rengeteg veszélyes kalandot éltünk át, de mindig sikerült a csávából ép bőrrel kikeverednünk. De egy nap az istenek elpártoltak tőlünk. A Bűzlő mocsárban, egy barlangszentély átkutatása során barátaim eltűntek, s soha nem kerültek elő. A mai napig nem tudom, hogyan haltak meg. Magam is, csak két félszerzet segítségével jutottam ki épp bőrrel a mocsárból. Ezután más választásom nem lévén magányosan kóboroltam, s rengeteg helyen próbáltam szerencsét, de mindenhol elutasítóak voltak az emberek. A Delejes dombokat járva, jutottam C'kag tornyához. Ez egy közepes méretű végvár, a hozzátartozó kicsiny faluval. Ott végre nem nézték a múltam, befogadtak. A tornyot védő katonák között fejleszthettem harci képességeimet. Mivel a kötelességet teljesítőket az úr jól megfizette, végre megtanulhattam olvasni, s ezzel együtt birtokába kerültem más tudományos ismereteknek. A közel négy év alatt új barátokra tettem szert: az első Pelarius, aki az istenek szolgája, de az isteneknél is jobban imádja az aranyat, második Golfem, aki állítólag minden vidéket ismer, és még sárkányon is lovagolt, s persze Pelarius isteneivel is beszélt. A harmadik társam, egy papnövendék Atvi, ki fiatal kora ellenére meglehetősen bölcsnek bizonyult. Velük kalandoztam ezután Golfem kalauzolásával. Sok szolgálatot tettünk a vár urának, amiért a hála sem maradt el. Kinevezett őrparancsnoknak, s nekem ajándékozott egy őrtornyot, ami az otthonom lett. Végre megint lett hazám! Ám nyughatatlan lelkem nem engedte, hogy élvezzem-e kegyet, egy napon vettem a batyumat, a lovamat, s útnak indultam. Az irányt Távolrév felé vettem, hogy ott talán valamely lovagi akadémia a tagjai közé fogad. De sajnos az előítéletek újra megkeserítették a sorsom, a Crux klán hallani sem akart egy olyan szégyentelenről, aki tolvaj családból származik. Újfent nem tartoztam sehová. Gondoltam, ha lovag nem lehetek, még karddal küzdhetek az igazság oldalán. Az egyik harcosoddal beszélve jutottam végül hozzád William. Remélem Neked s klánodnak bizonyíthatom rátermettségem, és méltó leszek rá, hogy Azog harcosának nevezhessem magam! Baráti üdvözlet: CARADEAS
A lovag ruházata, s felszerelése:
Caradeas sodronyinget visel, amire fém vállvédőket erősített készítője, alja combközépig ér, s oldalt hasított. Mivel a kétkezes harciszekerce mellet, pajzsot képtelenség használni, ezért bőr alkarvédőket visel. Fején arcnál nyitott sisak van, (a tisztáson sajna nem volt a fején) mibe C’kag címerét vésték. Baltás a lovagi harcmodort űzi; a csapj akkorát, hogy az ellenfeled ne tudjon visszaütni. Viszont kitanulta az íjászatot, hisz az erdőben nőtt fel, és ha a helyzet úgy kívánja a pajzs-lovagkard párosítást is alkalmazza. A pajzs alapban a hátára van szíjazva, s a kard mellett az övben, egy vadásztőr is megbúvik. Mivel egy lovag ló nélkül nem is igazi lovag, ezért természetesen nem is hiányzik mellőle. A paripa egy gyönyörű barna-fehér kanca, amit bőrből készített vért óv.
|
Thorn Castor Felirin karaktertörténet
*lassú léptekkel halad a fél-elf a városban céltalanul, beleolvadva a kereskedők, kalandorok, zsebesek és a megannyi különféle szerzet alkotta színes forgatagba,
melyet Távolrévnek neveznek. Nem különösebben figyel merre is halad, ösztönei vezérlik... Gondolatainak örvénylő tengerébe merülve rója az utcákat, csak ritkán tekint fel a szikrázó szempár. Most egy fogadó cégére ötlik szemébe ~Lángvezér... miért ne?!~ villan át agyán, s kezei máris a kilincsre kulcsolódnak. A vaskos tölgyajtó nyikorogva fordul el a sarokvasakon, s a fél-elf máris benn találja magát a vendéglőben. A lágy fuvallat mely utat talált magának pajkos táncba kezd kósza fürtjeivel, s bele-belekap a ruhájába, míg az ajtó csukódásával véget nem ér tiszavirágéltű léte. ~Nincs valami tömeg.~ morfondírozik magában, mikor végigpillant a "vendégseregen". A fogadóban egy árva teremtés sem tartózkodik, sebaj legalább lesz ideje gondolkodni egy keveset. Lassan elindul egy üres asztal felé - amiből most elég sok is akad - majd leül a székre, mely hangos nyikorgással nyugtázza Thorn ezen mozdulatát. Batyujából előszed egy viseltes, bőrkötésű könyvecskét, egy pennát majd belemélyed az írásba:
ˇ~Nem is tudom, miért vetem életem történetét papírra, de most, hogy itt ülök a Lángvezérben egy gőzölgő teáscsésze mellett, valahogy felrémlenek bennem életem történései és akaratlanul is pennáért nyúl kezem. Valószínűleg a Végzet űz velem csalfa tréfát, hiszen csak híres avagy hírhedt, nagy nevű kalandorok története marad fenn az utókor számára. Én viszont nem tartozom egyikbe sem, habár inkább húzna szívem az előbb említett felé. De nem mondhatunk ellent a Sorsnak, hadd rója fel kezem ezeket a cirádás betűket, mint életem hírmondóit....~ˇ *hosszas percekig csak a penna halk sercegése töri meg a fogadó néma csendjét, s csak néha vegyül bele a harcos halk sóhaja.*
ˇ~ Apám Uther Felirin egy jobb módú elf család legifjabb sarja volt, nagy kalandor és híres fejvadász hírében állt, mindvégig hűen szolgálta az uralkodót. De őt sem hagyta nyugodni szíve, hiszen egyik erdei kis útja során megpillantotta anyámat, Sephrenia SenIrint. A szegényes erdeielf családból származó gyönyörűséges fiatal lány emléke nem hagyott nyugtot apámnak, ki ezentúl minden arrafelé vezető útján az erdőt fürkészte, anyámat keresve szemeivel. Mindkét ifjú szíve lángra lobbant egymás iránt, ezért nem volt meglepő hogy nemsokára egybe is keltek. Édesapám még dicső múltját is feladta, azért hogy anyámmal élhessen kettesben. Charadin erdeje mellet telepedtek le, ahol ezentúl vadászattal és a ház körüli teendőkkel foglalatoskodott.
Történt egy napon, hogy apám egy jó barátja, Rond al'Thor, megkérte őt, hogy segítsen elkergetni a falucskát fenyegető éjfattyak vérszomjas hordáit az erdő sűrűjéből. Apám - hős múltját tekintve - szívesen segített és előkereste szobájából poros fegyvereit és kopott pajzsát. Másnap hajnalban tervezték a rajtaütést és még pirkadat előtt felsorakoztak az erdő szélén, majd rendezetten elindultak a sűrűbe. Az erdőben egy fenevadat sem találtak, viszont a falu felől segélykérő kiáltásokra lettek figyelmesek. Visszafordultak és rohantak vissza a falu felé, amit az éjfattyak - rájőve a rajtaütésre – hátba támadtak. Az állig felfegyverkezett harcosok úgy futottak, ahogy a lábuk bírta, ugyanis a szeretteik nagy veszélyben forogtak. A faluhoz érve látták az eszeveszetten rohangáló embereket, akiket a vérszomjas bestiák üldöztek. A velőtrázó sikolyt apám ezer közül is felismerte, ezért rögtön a házunkhoz rohant, ahol anyámat pillantotta meg vérbe fagyva, aki még halálában is engem oltalmazott karjaival. Sírva fakadt, kivett immár halott felesége karjaiból és biztonságos rejtekhelyre bujtatott. Ezután a kíntól megrészegülten, üvöltve, kaszabolva szaladt a harcok sűrűjébe. Mindvégig hősiesen küzdött, míg szíven nem találta a halált hozó nyílvessző. Apám azon nyomban összeesett, de al'Thornak még elárulta hová is bujtatott engem. A küzdelem után ő megkeresett és a csatától kimerülten felemelt és ígéretét megtartva, amit apámnak tett halálakor, hogy felnevel, magához vett. Ekkor voltam 3 és fél éves. Ezentúl nála nevelkedtem és ő gondoskodott rólam. Felelősségteljesen ápolt és én mindig apámként tekintettem rá. Megtanított a természet tisztelésére, mindennemű művészetre, a legcsodásabb elf dalokra és a gyönyörű tájak megörökítésére is. De engem mindezen nemes dolgoknál jobban vonzott a veszély és a kardforgatás művészete. Ezért amikor csak lehetőségem volt rá, a férfiak körül tébláboltam és érdeklődve figyeltem amint a harcosok a legújabb fogásokat, támadásokat gyakorolják egymáson. Al’Thor belátta, hogy eljött az idő megtanítani a harcművészetre is, s én figyelmes gyerekként, gyorsan tanultam. 9 éves koromra már „mesterien” bántam a rövidkarddal, s hosszas gyakorlás árán az elf hosszúíjjal is megtanultam bánni.
Egyik napon, mikor gyakorlás után nekiveselkedtünk a vacsorának, mondta, hogy fontos dolgot akar velem közölni. Ekkor elmesélte szüleim halálának történetét, mindent részletesen elmondva. Mikor megtudtam, hogy ő nem is az apám, fiatal, felelőtlen gyerekként, megharagudtam rá, hogy miért el ezt eleddig előlem. Elkeseredésemben még az éjszaka folyamán összecsomagoltam és elszöktem a házából. Ezt a tettemet azóta többször megbántam, de ez már nem segített semmin. Azon az éjjelen, egy tisztáson éjszakáztam, ahol azelőtt sokat gyakoroltunk. Majd másnap hajnalban már Charadin erdejének szűk ösvényeit tapostam, elindultam a közeli Dúrbak városba, ahol reménykedtem valamely tolvajcéh segítségében. Nem ilyennek képzeltem el a jövőm, de jobb megélhetés híján kénytelen voltam alkalmazkodni. Szerencsémre belefutottam egy hasonló korú gyerekbe, aki a Zarknod tolvajcéh kegyeit élvezte. Ő elvezetett a klán vezetőjéhez, aki megígérte, hogy megtanít a tolvajlás rejtelmeire. Én nagyon hálás voltam neki ezért a segítségért és hűen, egyre jobban kitanultam a mesterséget. Sok időt lehúztam ott, és egyre több szerencsétlen embert fosztottam meg vagyonától, míg egy napon nem találkoztam Valheruk egyik harcos papjával, aki haláluk előtt ismerte szüleimet.
Egy szombati piacon futottunk össze, mikor egy gyanútlan kereskedőt akartam kifosztani a tömegben. Dornodon, így hívták a papot, ekkor leszólított és megkérdezte kinek a fia vagyok, mert hasonlítok egy emberre akit ő nagyon közelről ismert. Ekkor eszembe ötlöttek a fájó emlékek és sírni kezdtem, de végül is megmondtam neki. Ő megvigasztalt és meghívott magához, ahol elmesélte honnan ismeri apámat és Rond al'Thor-t. Nem akartam meghallgatni, de a fájó emlékek miatt nem bírtam megszólalni, így kénytelen voltam hallgatni a bölcs öreg történetét. Hálát adok az égnek, hogy akkor nem tudtam félbeszakítani Dornodont. Ugyanis elmesélte, hogy apám halálakor ő is ott volt a falucska főterén és szemtanúja volt annak, ahogy a gyilkos nyílvessző kioltja apám életét, ezzel engem és húgom árvává téve. Ekkor tudtam meg, hogy mégsem egyedüli gyermek vagyok . . . .
Elmondta, hogy amint ezt észrevette odarohant hozzá, ahol akkor már ott térdelt a nevelőapám. Fültanúja volt annak, hogy apám elárulta merre rejtett el engem és megfogadtatta al'Throrral, hogy ne árulja el nekem, hogy ő volt az apám és hogy ilyen gyászos, tragikus halált halt. Ezeket meghallva, nem hittem el hogy csak úgy otthagytam szegény nevelőapám, aki ugyan megszegte apámnak tett ígéretét, de az én javamat vette figyelembe és elmondta az igazat. Ez a tudat gyökeresen megváltoztatta életemet, amint alkalom adódott rá, rögvest otthagytam a tolvajklánt és elmenekültem a bosszújuk elől. Elkeseredett kutatásba kezdtem nevelőapám megkeresése végett és arra a döntésre jutottam, hogy visszatérek gyerekkorom színhelyére, al’Thor régi házához. Odaérvén csak egy elhagyott, teljesen kifosztott házikót láttam és szívemet teljesen elöntötte a féktelen düh és szomorúság. Mély gyász telepedett lelkemre, de az utolsó reménysugárba azért még belekapaszkodtam és elkezdtem kérdezősködni iránta a falubeliektől. Mikor már teljesen feladtam volna a helyiek faggatását egy szegény öreg odaballagott hozzám és elmesélte, hogy nevelőapám pár héttel ezelőtt menekült el otthonából minden vagyonát hátrahagyva, mert a falusiak pletykái szerint egy tolvajcéh vadászott rá. A jólelkű ember még meg is mutatta az irányt amerre a kis falucska található, ahová menekült. Lelkemből eltűnt az elkeseredettség és helyébe a bizakodás lépett, hogy Rondot még életben találom és elmondhatom neki mennyire igaz is a mondás: „Fiatalság bolondság”. Nem is szálltam meg sehol éjszakára, pedig a falubéliek nagyon vendégszeretők voltak, hanem egész éjjel gyalogoltam, ám az egyik ösvényen, ami az erdőt szelte át, nem hagyott nekem nyugtot egy gondolat. Eszembe jutott hogy engem is üldöznek és kiválásom a klánból, nem csak nevelőapám meggyilkolásával akarják megtorolni, hiszen ismerve a vezért, ezzel nem elégednek meg. Letértem a biztonságos csapásról és az erdő sűrűjében folytattam utamat, majd gyanúm lassan kezdett beigazolódni. Nem sokkal ezután megpillantottam egy fejvadászt éberen figyelve a kitaposott gyalogutat, majd miután figyelni kezdtem a túloldalt ott még kettő bérgyilkost véltem felfedezni. Halkan, gyanútlanul odalopództam az első mellé, hisz ez nem okozott gondot, mivel a céhben én is kitanultam a lopakodás művészetét, majd észrevétlenül elvágtam a torkát és holttesté halkan leeresztettem a földre. Hasonlóan jártam el a többivel is és miután „megtisztítottam” az ösvényt, egy vadelf lépett mögém, majd tőrének jéghideg pengéjét a nyakamhoz szorította, azt gondolván szívtelen gyilkos vagyok. Lehetőséget kaptam kimagyarázni magam, szerencsémre hitt nekem és ezek után elbeszélgettünk egy fél órát, teljesen megfeledkezve nevelőapámról. Örökös barátságot kötöttünk, majd megbeszéltük hogy a faluban találkozunk pár nap múlva. Kétnapi folyamatos gyaloglás után, pirkadatkor végre szemem előtt kezdett kibontakozni a tisztáson fekvő falucska sziluettje. Elfeledve szörnyű kimerültségemet rohanni kezdtem és az első utamba kerülő embert megkérdeztem nevelőapám hollétéről. A meglepődött helybeli szívesen segített, de furcsállta kilétemet, mivel az előző napom az esti órákban két középkorú sötételf is érdeklődött felőle. Ekkor újra elöntötte szívem-lelkem a méreg és düh, mint oly sokszor életem során, és irtózatos futásba kezdtem. Megtaláltam a házat, de annak ajtaja fel volt törve. Ekkor már tudtam hogy elkéstem, és átkoztam a Sorsot, s persze magam, amiért elbeszéltem az időt a vadelffel. Egyedül az „lelkesített”, ha al’Thort már nem is láthatom élve, legalább a két fejvadászt leljem a helyszínen, s megtorolhassam nevelőapám halálát, ezzel is kissé enyhítve mélységes gyászom. Berontottam, fegyverem közben marokra fogtam, de még ezt a „kegyet” sem adta meg nekem a Sors. Néhai Rond al’Thor a belső szobában feküdt holtan, meggyalázva, összevagdalt arccal. Hirtelen megszédült velem a világ és az ajtófélfába kellett kapaszkodnom, nehogy összeessek keserűségemben. Majd mikor kicsit erőt vettem magamon odahajoltam élettelen teste mellé és zokogva törtek fel belőlem érzelmeim. Percekig némán potyogtak a könnyeim és végül csak ennyit tudtam mondani:
- Apám!
Ekkor szólítottam először így és ezentúl is hasonlóképp nevez(t)em mikor valaki ember fiának mesélek róla. Miután lelkiekben helyreraktam magam egy kicsit, kivittem az erdő szélére és illő módon megadtam neki a végtisztességet. Pár napot eltöltöttem még a faluban, kicsit rendbe hoztam a házat, ami nem volt kis munka, hiszen a dulakodás nyomai nagyon meglátszódtak.
Végül magamhoz vettem Túndarag törpe tárnáiban kovácsolt mesteri kardját, amit azóta is nagy becsben őrzök és céltalanul elindultam, mindenütt keresve, kutatva nővérem, de legfőképp a halált . . . Végezetül Távolrév városába hozott a jósors, ahol pár segítőkész ember ajánlotta, hogy ha valóban felesküdtem a „gonosz” elleni harcra, akkor keressem fel Azog harcosait…~ˇ
Kinézete, felszerelése
Első pillantásra egy átlagos embernek tűnik a kíváncsi szemlélődőnek. Másodikra.....sőt harmadikra is, mivel egy teljesen hétköznapi fél-elffel hozta össze a Sors. Hovatartozására ugyan csak akkor jön rá, ha a gesztenyebarna, dúsan leomló kósza fürtök éppen nem takarják el hegyesedő füleit... A sejtelmes alak megjelenésével nyugalmat és kiegyensúlyozottságot sugároz, amit kissé megtör a daliás termete és széles válla. Tekintetének erős nyomatékot adnak, szikrázó, acélszürke szemei. Arca kissé borostás, ami nem ápolatlanságot tükröz, inkább a pár napos kalandozásairól tesz tanúbizonyságot. Ruházatát majdnem teljesen eltakarja sötétszürke utazóköpenye, csak a határozott léptek közben villanna ki alóla az éjfekete pikkelyvért, ha a hasonló színű, selymes tapintású ing el nem rejtené a vizslató tekintetek elől. Hangulatától, kedélyétől függően húzza szemébe csuklyáját, mivel hol eltakarja hol pedig felfedi arcvonásait az idegenek előtt. Fekete vászonnadrágját a kopottas csizmába tűrve viseli, ahol egy egyszerű, ám annál veszélyesebb elf tőr is megbújik, s párja pedig az övben van elrejtve. Mindkét karján egy-egy gondosan megmunkált adamantium alkarvédőn csillanak meg a lemenő nap sugarai, melyeket még a nyakában lógó medalion is visszaver. Oldalára felcsatolva hordja két hajlított ívű pengéjét, melynek tonkfa markolatai kecsesen fekszenek a harcedzett kezekbe. Nem jellegzetes elf kardok, ezt tanúsítja, hogy Túndarag tárnáiban kovácsolták a kiváló törpe ötvösmesterek. Ha a szükség úgy hozza elf íjak idegeit is gondosan kifeszíti, de jobbszereti a közelharcot, akár egy- akár kétkezes harcmodorról legyen is szó.
|
Lyana SenIrin karaktertörténet
*komoran sötétlő téli éjszaka volt, hidegen süvített a metsző szél az ablakon. Anyám nem vajúdott velem sokat, hamar rácsodálkoztam a csillagokkal tarkított égboltra. Nem sírtam fel, csak tágra nyílt szemeket meresztettem a világra, s hamiskás mosoly játszott pirosló orcámon. Apám igazi büszkesége voltam, s ha rajta múlt volna még a lágy fuvallatoktól is óvta volna egyetlen szem leányát. Szerencsére anyám már jóval gyakorlatiasabban tekintett neveltetésemre… A kis elf falu harmonikus, idilli légkört biztosított, így az élet árnyoldalairól mit sem sejtve cseperedtem kamasszá. Sokat tanultam, s kivételes módon még le is kötöttek az elf bölcsek tanításai, melyeket mint egy hatalmasra duzzadt örvény szívtam magamba. Legfőbb dolognak mégiscsak a természet iránti áhítatom, s végtelen tiszteletem számított, melyben tanítóm – Ranagear – csodás lehetőségeket látott. Hosszas órákat töltöttünk együtt az erdőt járva, miközben tátott szájjal hallgattam gondolatait, s hosszasan filozofálgattunk. Mélyebb spirituális erőt éreztem magamban, mint játszótársaim, s ezért Ranagear végleg szárnyai alá vett. A természeti mágia, melynek magas fokú művelője volt, olyan szinten lenyűgözött, hogy képes voltam naphosszat gyakorolni, csakhogy egy aprócska vízcseppet uralni tudjak… Fáradságos munkám meghozta gyümölcsét, s pár év múltán már büszkén ámítottam a kisebb gyerkőcöket egy-egy könnyed mutatvánnyal, melyet mentorom jobbára egy kaján fejcsóválással méltatott.
Borús idők jöttek fajtánkra, s a békés kis erdő egyre zaklatottabbá vált, néhány fenevad még el is szaporodott a fák rejtélyes sűrűjében. Kötelező fegyverforgatás, ezt előírták az Öregek, így-hát kénytelen kelletlen az én vékonyka ujjaim is görcsösen kulcsolódtak a markolatra. Újabb meglepetésként ért, hogy mily könnyedséggel forgatom a kezembe nyomott rapírkardot, persze ezt csak számtalan átizzadt lecke után fedeztem fel. Innenstől már a vívóleckékben is örömöm leltem, míg szabadidőmben igyekeztem minél jobban elmélyülni a mágia használatában.
Egy napon távoli karaván kelt át a kis erdőn, de szervezett rajtaütés veszélyeztette őket, így hát kivonultunk páran a faluból, hogy segítségükre keljünk. Egy egyszerű, ámbár hatásos földmágiával „lefegyvereztem” a támadó horda egy részét, s ekkor figyelt fel rám az egyik varázshasználó a karavánból. Szüleimnek elmondta, hogy ha lehetséges igényt tartana rám, mint saját tanonca, s én kapva kaptam az alkalmon. Édesapám nehéz szívvel, s könnyes szemmel engedett utamra, de látván a szemeimben lángoló érzelmeket engedett anyám unszolásának, miszerint már úgysem tudnak itt újat mutatni nekem, rámfér hogy más nézőpontból is szemléljem a világot.
Laren – így hívták a varázslót – hosszas, s nem kevésbé kemény feladatokkal látott el, melyeket lázadó természetem, öntörvényűségem végett próbáltam megkerülni. Vigyázó szemekkel figyelte ténykedéseim, de megerősített hitemben, megacélozta testem, s csiszolta elmém. Hálásan gondolok vissza a Caliel-ben töltött időkre, hol átestem a tűzkeresztségen a szerelem terén is… Egy fiatal fiú magához láncolta szívem-lelkem, de ezek a béklyók hamar lehulltak, hisz a halált hozó nyílvessző utat talált fiatal szívéhez, s a Kaszás csontos ujjaival magához ragadta Eyrion lelkét, örök magányra kárhoztatva megtört lényem…
Ez adta a kezdő lökést ahhoz, hogy feláldozzam életem a Gonosz elleni harc oltárán, s Laren áldásával, a felhalmozott tudással, s a keskenypengéjű elf hosszúkarddal oldalamon tettem meg első önálló lépéseim…
Sokfelé vetett a Sors, harcoltam karavánok testőreként, gazdag kereskedők oldalán dinasztikus háborúkban, s Ötbánya ostromakor is falakon tülekedtem, s osztottam a kegyes halált az arra érdemeseknek, bejárva az ismert világ java-részét…
Mindig is idealista voltam, talán még most is az… A Jó győzelmébe vetett hit irányította lépteim, s határozza meg tetteim mind a mai napig. Így kerültem a városba. Távolrév koszfészek volt. Rablók, gyilkosok, otthona. A bűn melegágya.
Sokáig egyedül jártam a macskaköves utcákat, segítve az ártatlanokat, elengedve fülem mellett a részeg kalandozók megjegyzéseit. A régi ártatlan elf kislányból az idő múlásával bizony felnőtt lett, s szépen ki is gömbölyödött, szemrevaló alakra tett szert. Naivsága mára elpárolgott, átvette helyét a „rideg” valóság iránt érzett közöny… habár ritkán látni elragadó mosolyát a kívánatos ajkakon, nem haltak ki belőle az érzelmek, csak megtanulta elfátyolozni őket az idegenek elől…*
|
[10-1]
|